A Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága 1990. október 24-i határozatában eltörölte a halálbüntetést.
A határozat a korabeli Alkotmány 54. §-ra hivatkozva kimondta, hogy minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit sem lehet önkényesen megfosztani, illetve senkit sem lehet embertelen, kegyetlen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni.

Az alkotmánybíróság tagjai között nem volt egyetértés az alkotmányellenesség kimondását illetően.

>> <<

A legsúlyosabb büntetés elleni fellépés európai és világnapján a halálbüntetés eltörlését sürgette közös nyilatkozatában Federica Mogherini, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője és Thorbjorn Jagland, az Európa Tanács főtitkára.

"A halálbüntetés nem egyeztethető össze az emberi méltósághoz való joggal. Embertelen és megalázó bánásmód, nem bizonyított, hogy komoly elrettentő hatása lenne, és ahhoz vezet, hogy a bírói tévedések visszafordíthatatlan és végzetes következménnyel járhatnak" - olvasható a közleményben, amelyben határozottan és feltétel nélkül elítélték ezt a büntetési formát.     

A főképviselő és a főtitkár felszólították az európai országokat, hogy erősítsék meg az emberi jogok európai egyezményének a halálbüntetés eltörlését célzó jegyzőkönyveit.

A két szervezet elítélte, hogy - a kontinensen egyedüliként - Fehéroroszország továbbra is alkalmazza a halálbüntetést, és a már kiszabott ítéletek módosítására, illetve a kivégzésekre vonatkozó moratórium azonnali bevezetésére sürgette az ország hatóságait.

>> <<

A halálbüntetés a legrégebbi jogintézmények egyike. Amióta állam, illetve normák által szabályozott közösségi együttélés létezik, azóta alkalmazzák a különböző népek és társadalmak. Mind a mai napig a Föld országaiban évente több ezer főbenjáró bírói ítéletet hajtanak ténylegesen végre. A kivégzések nagy többsége az ún. fejlődő országokban történik (Kínát is ideértve); a XX. század második felére a „fejlett”, nyugati típusú államok csaknem mindegyike eltörölte ezt a büntetési nemet. A két legnagyobb kivétel az Egyesült Államok és Japán.
 

A halálbüntetés (rövid) történelme

Az őskortól fogva egészen a legújabb korig a legtöbb társadalom jogrendje tartalmazta a halálbüntetést, amit -kultúrától függetlenül- az egyik legsúlyosabb büntetésnek tekintettek.
Etikai vagy vallási okból az ókortól voltak példák a halálbüntetés eltörlésére, ez a második világháború vége óta globális jelenségnek tekinthető. 

A halálbüntetésként említhető első kivégzések még emberáldozatoknak tekinthetők, amelyeket a túlvilág megbékítése, illetve jellemzően a közösséget ért sérelem megtorlásának érdekében hajtottak végre.
A halálbüntetés első írásos megjelenése Hammurapi törvényoszlopának keletkezési idejére tehető, a Kr. e. XVIII. századra. A babiloni törvények 25 esetben rendelkeztek az elkövető halálra ítéléséről.
Kínában már a Kr. e. XVI. században, a Sang-dinasztia idején ismert volt ez a büntetési forma. Alkalmazását a kínai uralkodók minden időszakban szükségesnek tartották a bűnözés visszaszorítása érdekében.
Rómában, a királykorban már minden államellenes bűncselekményre halálbüntetést szabtak ki. Végrehajtásának számos formája volt, így például a keresztre feszítés, a tengerbe dobás (szülőgyilkosság esetén az elkövetőt egy kutya, egy kakas, egy vipera és egy majom társaságában zsákba varrták előtte), az élve eltemetés, a halálra verés, vagy a karóba húzás. A büntetés azonban a köztársasági kor végére egyre jobban visszaszorult. A principatus idején, hogy ha halálbüntetést szabtak is ki római polgárra, az elítéltnek lehetősége volt száműzetésbe vonulnia azzal a feltétellel, hogy ha visszatér, végrehajtják rajta az ítéletet. Később a halálbüntetés helyett eleve száműzetésre ítélték az illetőt, ez azonban nem tekinthető a büntetés teljes megszüntetésének. A büntetés általános alkalmazását Septimus Severus római császár kezdte újra, akit követően újra széles körben elterjedt kiszabása. A 438-ban kelt Codex Theodosianus már 80 esetben rendelte alkalmazni a halálbüntetést. A késő császárkortól, az államvallássá váló kereszténység élesen ellenezte alkalmazását.
Az ókori Távol-Keleten a buddhizmus hatására néhány esetben sor került a halálbüntetés ideiglenes megszüntetésére, például Asóka király észak-indiai államában.
Kínában, a Tang-dinasztia idején, 747-759 között mindenfajta kivégzést megszüntettek, azonban egy 759-es felkelés után ismét bevezették.

A középkorban először a halálbüntetések számának csökkenése felé mutatott a jogfejlődés, ám a római jog recepciójával együtt újra előtérbe került, és széles körben használták. Bizonyos uralkodók ugyanakkor a büntetés ellen foglaltak állást, mint például I. Vilmos angol király, aki szerint az élet elvételének egyetlen elfogadható módja a háború, ezért inkább a testcsonkító büntetéseket részesítette előnyben.
A korszak társadalmi folyamatait végigkísérte a tömegesen alkalmazott halálbüntetés. Az V. és XIII. század között számos kivégzést hajtottak végre, elsősorban lefejezéssel vagy akasztással, leginkább az állam- és egyházellenes bűnöket elkövetőkkel szemben. A XV-XVIII. században Angliában a minél szigorúbb büntetések alkalmazásától remélték a bűncselekmények számának visszaszorulását, így idővel a bíróságok mind több esetben szabtak ki halálos ítéletet. Az időszak végére már a kisebb értékű lopásokért is halálbüntetés járt, ami azonban nem csökkentette, hanem növelte a bűnözés mértékét. VIII. Henrik angol király uralkodása idején 72 ezer, I. Erzsébet angol királynő alatt 89 ezer embert végeztek ki.
A nyugodtabb társadalmi viszonyok beálltával, a reneszánsz, a reformáció és a többi új szellemi irányzat hatására lassan átalakult a közvélekedés a kegyetlen büntetéseket illetően. A felvilágosodás idején több jelentős gondolkodó, filozófus, társadalomtudós is felemelte szavát a halálbüntetés eltörlése érdekében. Ez összecsengett azzal a törekvésükkel, hogy kritikai felülvizsgálat alá vegyék a korábbi feudális rendszert, és ennek fontos kérdése volt az észszerű igazságszolgáltatás. 1764-ben látott napvilágot Cesare Beccaria olasz író „Bűnökről és büntetésekről” című műve, amelyben amellett érvel, hogy a kínzás és a kivégzés nemcsak erkölcstelen, hanem mérhetetlenül romboló hatású is az egész társadalomra. Kifejti, hogy a halálbüntetés igazságosságát és jogosságát nem lehet bizonyítani, a társadalmi szerződés gondolatára alapozva. Beccaria műve nagy visszhangot váltott ki a maga korában. Nyugat-Európában irodalmi kampány kezdődött a halálbüntetés megszüntetése érdekében. Hatására például I. (Habsburg) Lipót toszkánai nagyherceg (a későbbi II. Lipót császár) a Közép-Itália nagy részére kiterjedő államában, a Toscanai Nagyhercegségben 1786-ban törvényben szüntette meg a halálbüntetést, és valamennyi kivégzőeszközt megsemmisíttette.

A halálbüntetés intézménye a legtöbb országban fennmaradt, azonban alkalmazása jelentősen visszaszorult a XIX. századra.
Az abolicionista folyamatot az 1914-ben kitört első világháború megfordította, majd a második világháborút követően ismét erősödésnek indult.

Halálbüntetési statisztika - 2015.

A kivégzések száma világszerte drámaian nő. Az Amnesty International az elmúlt 25 évből tavaly dokumentálta a legmagasabb számot.

Az Amnesty International 1989 óta egyetlen évben sem jegyzett fel ilyen sok kivégzést. Ebbe az összesítésbe nem tartozik bele Kína, ahol valószínűleg emberek ezreit végzik ki, viszont államtitokként kezelik a halálbüntetésekről szóló adatokat.

Az összes kivégzés közel 90 százalékát három országban – Iránban, Pakisztánban és Szaúd-Arábiában – hajtották végre, ahol gyakran rendkívül tisztességtelen tárgyalást követően végeztek ki embereket.
Pakisztán 2004 decemberében eltörölte a civil személyek kivégzésére felállított moratóriumot. 2015-ben több, mint 320 embert küldtek bitófára.
Iránban legalább 977 embert végeztek ki, jellemzően kábítószerekkel kapcsolatos bűncselekmények miatt. Az ország az egyik utolsó hely a világon, ahol fiatalkorú bűnelkövetőket is kivégeznek, súlyosan megsértve ezzel a nemzetközi jogot. Tavaly legalább négy olyan embert végeztek ki, aki a bűnelkövetéskor nem töltötte be a 18. életévét.
Szaúd-Arábia 158 kivégzést hajtott végre. A halálraítéltek többségét lefejezték, az ítéleteket sokszor kivégzőosztagok hajtották végre. A holttesteket esetenként nyilvánosan közszemlére tették.

A kivégzések száma más országokban, például Egyiptomban és Szomáliában is jelentősen megugrott.

2014-ben 22, 2015-ben 25 ország hajtott végre halálbüntetést.

A visszaesés ellenére a világ továbbra is a halálbüntetés eltörlése felé halad.

2015-ben négy ország teljesen kiiktatta jogrendszeréből a halálbüntetést: Fidzsi, Madagaszkár, a Kongói Köztársaság és Suriname. Mongólia is új büntető törvénykönyvet fogadott el, melynek értelmében 2016-tól nem alkalmaznak halálbüntetést.

A világ országainak többségében – 102 országban – most először szűntek meg teljesen a kivégzések. Összességében világszerte 140 ország jogrendszere vagy gyakorlata tiltja a halálbüntetés alkalmazását.

REGIONÁLIS ÖSSZEFOGLALÓ

Észak- és Dél-Amerika: továbbra is a halálbüntetés eltörlése felé haladt. Immáron hét egymást követő évben egyedül az USA-ban hajtottak végre kivégzéseket, tavaly összesen 28-at, 1991 óta a legkevesebbet. Pennsylvania tagállam moratóriumot hirdetett a kivégzésekre, vagyis összességében már az USA 18 tagállama törölte el a halálbüntetést.
A régióban az Egyesült Államokon kívül kizárólag Trinidad és Tobagóban hajtottak végre halálos ítéleteket.

Ázsia és a Csendes-óceáni térség: 2015-ben nagyot nőtt a kivégzések száma, főleg Pakisztán miatt. Banglades, India és Indonézia 2015-ben szintén folytatta a kivégzések végrehajtását.
A világon a legtöbb embert továbbra is Kínában végzik ki.

Európa és Közép-Ázsia: a régióban Fehéroroszország egyedüliként alkalmazza a halálbüntetést. Bár 2015-ben kivégzés nem történt, legalább két embert ítéltek halálra.

Közel-Kelet és Észak-Afrika: 2015-ben még tovább emelkedett a halálbüntetések száma. Izraelt és Ománt kivéve a régió minden országában szabtak ki halálos ítéletet, kivégzés pedig nyolc országban történt. Legalább 1196 embert végeztek ki, főként Iránban és Szaúd-Arábiában a zavargásokkal összefüggésben. Ez 26 százalékos emelkedést jelent a 2014-ben rögzített adatokhoz képest.

Szubszaharai Afrika: a régióban egyaránt tapasztaltunk pozitív és negatív fejleményeket. Madagaszkár és a Kongói Köztársaság eltörölte a halálbüntetést, a kiszabott halálos ítéletek száma pedig – főleg a Nigériában tapasztalt csökkenésnek köszönhetően – tavaly a 2004-ben feljegyzett 909-ről 443-ra zuhant.
Némileg csökkent a kivégzettek száma is, a tavaly feljegyzett 46-ról 43-ra. Csád azonban több mint tíz év után ismét halálbüntetést hajtott végre, amikor augusztusban 10 feltételezett Boko Haram tagot kivégzőosztag elé állítottak.

Az Amnesty International kivétel nélkül minden esetben ellenzi a halálbüntetés kiszabását, tekintet nélkül a bűncselekmény mibenlétére vagy körülményeire, a vádlott bűnösségére vagy ártatlanságára, illetve a kivégzés módjára. A halálbüntetés sérti az élethez való jogot, ahogy azt az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata meghatározza. Ez a létező legkegyetlenebb, legembertelenebb és legmegalázóbb büntetés. Semmiféle bizonyíték nem támasztja alá, hogy a halálbüntetés más büntetési formáknál hatékonyabb az elrettentésben.

>> <<

A halálbüntetés jogossága vagy jogtalansága napjaink legvitatottabb jogi, etikai, teológiai és társadalmi kérdéseinek egyike.

A retencionisták a halálbüntetés megtartásának szükségességét hirdetik, az abolicionisták annak végérvényes eltörléséért harcolnak. A két csoport között a leglényegesebb különbség abban van, hogy a gyilkos vagy az áldozat jogainak védelmére teszik-e a hangsúlyt. Míg az abolicionisták a bűncselekmények elkövetőinek a jogait hangsúlyozzák, addig a halálbüntetést pártolók a gyilkos jogaival keveset törődnek, és inkább a sértett jogait tartják fontosnak, védelmezendőnek.

A legtöbben emberi oldalról közelítik meg a kérdést, azonban számtalan más szempont is felmerül, ha átfogóan akarjuk vizsgálni, amelyekre talán elsőre nem is gondolnánk. Azon érveket és ellenérveket mutatnám most be teoretikus jelleggel, amelyekkel elviekben a halálbüntetés támadható, illetve védhető, az állásfoglalást pedig az olvasóra bízom.

Azoknak, akik csak érintőlegesen szeretnék összevetni a két tábor érveit, készítettem egy rövid, összefoglaló táblázatot:

Azoknak pedig, akik kicsit jobban elmélyülnének a témában, bővebben kifejtem.

Abolicionalisták – „ELLENE” ↔ Retencionisták – „MELLETTE”

I. Elrettentő hatás:

Nincs bizonyíték arra, hogy bárkit is sikerült volna visszatartani a halálbüntetéssel való fenyegetés által olyan bűncselekmény elkövetésétől, amit egyébként halálbüntetés híján megtett volna.
A halálbüntetésnek elrettentő hatása van: hatékonyan képes visszatartani az élet elleni bűncselekmények potenciális elkövetőit szándékuk megvalósításától.

A halálbüntetéssel való fenyegetés nem rettenti el azokat az embereket, akik cselekedetüket hirtelen felindulásból, erős izgalmi állapotban, nagyfokú érzelmi-idegi stresszhelyzetben, illetve alkohol hatása alatt követik el. Beszűkült tudatuk miatt ugyanis ők átmeneti jelleggel nem tudják indulataikat megfékezni, nem képesek magatartásukat teljes mértékben kontrollálni, így az elkövetett tett potenciális következményeinek (mindenekelőtt a büntetés fajtájának és mértékének) az előzetes számbavétele és értékelése részükről fel sem merül.
A hirtelen felindulásból elkövetett bűncselekmények többségét ismerősök követik el egymás sérelmére. A kirobbant családi viták, veszekedések eredményeként bekövetkező bűntettek elkövetői erős érzelmi-izgalmi állapotban valósítják meg a bűncselekményt, nyilvánvalóan nem számolva a halálos eredmény bekövetkezésének lehetőségével. Ha pedig ez a lehetőség eszükbe sem jut, akkor ennek következményeit sem fogják mérlegelni. Szándékuk még eshetőlegesen sem terjed ki a sértett halálára, így a társadalomra veszélyességük hiánya folytán indokolatlan őket halálbüntetéssel fenyegetni.
A halálbüntetés ezenkívül nem alkalmas azoknak az elrettentésére, akik meg vannak arról győződve, hogy őket úgysem kapják el. Esetükben nem a büntetés szigorúságának, kegyetlenségének, hanem a büntetés elkerülhetetlenségének van jelentősége. A bűnözőket hatékonyabban képes visszatartani egy kisebb, de elkerülhetetlenül bekövetkező, mint egy súlyosabb, de nagyobb valószínűséggel megúszható büntetés. Ebbe az elkövetői körbe tartoznak az eltökélt bérgyilkosok, rablógyilkosok is.
A XX. századi híres író és gondolkodó, Albert Camus szerint “a megfélemlítő erő csak a félénkekre hat, azokra, akik nem hajlanak a bűncselekményre”. Vagyis a halálbüntetéssel csak azokat lehet elrettenteni, akik amúgy sem követnének el emberöléseket, illetve akikre a kisebb büntetés is fékezőleg hat, míg azok, akik a kisebb büntetésektől nem rettennek meg, a nagyobbtól sem fognak. A halállal való fenyegetés nem tudja továbbá elrettenteni az elmebetegeket, az öngyilkos gyilkosokat, akik eleve meg akarnak halni, vagy akik pont ennek révén kívánnak mártírrá válni (öngyilkos terroristák).
Az abolicionalisták fenti álláspontjának bizonyítására készített tanulmányok sokszor egy prekoncepción alapulnak, készítőik pedig olyan eredményt kívánnak prezentálni, amely megfelel az ezredfordulós európai trendeknek. Ezért az ilyen felmérések – amelyeket olyanok végeztek, akik ellenzik a halálbüntetést – a tények célzatos válogatásával és összehasonlításával azt próbálják igazolni, hogy a valóság megfelel az előfeltevésüknek, és nem az objektív igazságot akarják kideríteni.
Ezekből az összehasonlításokból soha nem derül ki, hogy ténylegesen mennyi a halálbüntetéssel elrettentett személyek száma, azaz hogy mennyi gyilkosság lett volna, ha nem lett volna halálbüntetés. Továbbá nem ismerjük azokat az egyéb okokat és körülményeket, amelyek a legfőbb büntetéstől függetlenül is kihatnak az emberölési statisztikák alakulására.
Sok országban valóban nem emelkedett a gyilkosságok száma a halálbüntetés megszüntetése után, más országokban viszont igen, méghozzá jelentős mértékben. Hogy ne menjünk messzire: Magyarországon a halálbüntetés eltörléséről rendelkező 23/1990. (X.31.) AB határozat kihirdetése utáni évtől a korábbi másfélszeresére emelkedett az emberölések száma. Míg 1975 és 1990 között a szándékos emberölések, valamint az erős felindulásból elkövetett emberölések száma 190 és 237 között volt, addig 1991-ben és 1992-ben ez a szám felugrott 307-re, majd ezután 1993 és 1998 között 271 és 313 között mozgott. Valami tehát történt 1990 után a magyar társadalomban, bár az nem jelenthető ki egyértelműen, hogy ez a halálbüntetés eltörlésének tudható be.

A halálra ítélés lehetősége kifejezetten arra ösztönzi a gyilkosokat, hogy az elkövetett emberölés után még több emberölést kövessenek el. Ugyanis ha valaki már gyilkolt és ezért cserébe – elfogása esetén – halálbüntetéssel kellene számolnia, nincs semmi olyan plusz visszatartó erő, ami eltántorítaná őt attól, hogy újra gyilkoljon. Így például nyugodt szívvel megölheti azt a szemtanút, aki őt lebuktathatná, azt a rendőrt, aki el akarja őt kapni, azt a börtönőrt, aki meg akarja akadályozni a szökését, hiszen így esélye van a megmenekülésre, de ha ez nem sikerülne neki, akkor sem kerülhet nehezebb helyzetbe, mintha a tanú, rendőr stb. életben hagyásával a szabadságát kockáztatta volna. Ha tehát egyetlen ember megöléséért is kivégzik – gondolhatja a bűnöző –, nem kockáztat semmit, ha másokat is megöl.
Albert Camus szerint az életfogytig tartó szabadságvesztés is megfelelő visszatartó erőt jelent, míg a büntetőjog-tudomány klasszikusa, Cesare Beccaria az örökös rabszolgasággal (életfogytiglani kényszermunkával) váltotta volna fel a halálbüntetést. Az itáliai tudós azt vallotta, hogy nem az egyszeri sokkoló, de múló hatású kivégzésnek van visszatartó ereje, hanem a kicsiny, de ismétlődő befolyásoknak.
Ha a halálbüntetés helyett a legsúlyosabb büntetés a tényleges életfogytiglan, és valakit ez fenyeget, annak ugyanúgy nincs vesztenivalója, és ugyanúgy többször fog gyilkolni, mint a halálbüntetéssel fenyegetett.

Camus szerint a halálbüntetésnek is lehet elrettentő hatása, de csak akkor, ha a kivégzés nyilvánosan történne.
Ernest van den Haag: nem a kivégzés látványának, hanem annak ismeretének van visszatartó ereje. Például a börtönnel való fenyegetés is kellő visszatartó erőt képvisel, noha a rabok börtönbeli élete (tehát a szabadságvesztés tényleges végrehajtása) sem a nyilvánosság előtt zajlik.

Nincs bizonyíték arra, hogy a halálbüntetés bárkit is elrettentett volna, de arra van bizonyíték, hogy sokukat (évente több ezer embert) nem rettentett el.
Azt soha nem lehet tudni, hogy ténylegesen hányat tartott vissza - éppen azért, mert a halálbüntetéstől való félelem miatt nem követte el a bűncselekményt.

Halálbüntetéssel csak a legsúlyosabb bűncselekményeket sújtják, márpedig ezek elkövetésekor nem játszik szerepet az elrettentés. A gyilkosságok elkövetése során olyan okok működnek közbe, amelyek nagyobbak és erősebbek, mint a haláltól való félelem (hirtelen felindulás, alkohol hatása, bérgyilkosság, politikai gyilkosság stb.) De ha a gyilkosságtól bizonyos esetekben el is lehet rettenteni, akkor ehhez az életfogytig tartó szabadságvesztés is éppen elég, ugyanis a halálbüntetésnek sincs nagyobb elrettentő hatása, mint az életfogytiglannak.
Ha igaz az, hogy minél súlyosabb a büntetés, annál nagyobb az elrettentő hatás, akkor a legsúlyosabb büntetésnek (a halálbüntetésnek) kell, hogy a legnagyobb visszatartó ereje legyen.
Alexander Deak: a halálbüntetés elrettentőbb, mint az életfogytiglan, mégpedig azért, mert az végleges és visszavonhatatlan, azaz nincs esély a megmenekülésre. Ellenben az életfogytiglannál (ha kicsi is, de) van esély a szabadságra, akár szökés árán, akár a köztársasági elnöki kegyelem reményében. “Az a nézet pedig, hogy egy igazi bűnözőt a halálbüntetés nem rettentene el, szerintem nem helytálló. Ilyen módon akár az egész büntetőtörvényt hatályon kívül lehetne helyezni, mert egy notórius tolvajt vagy csalót nem rettent el a büntetés.”
Pálinkás György: ha még a halálbüntetésnek sem lenne elrettentő hatása, akkor nem lenne semmilyen más büntetésnek sem.

Az amerikai Isaac Ehrlich 1933 és 1969 közötti egyesült államokbeli emberölési és kivégzési statisztikákat a regressziós analízis nevű statisztikai módszer segítségével megvizsgálva a kivégzések számának folyamatos csökkenéséből és a gyilkosságok számának folyamatos emelkedéséből azt a következtetést vonta le, hogy minden egyes addicionális végrehajtott halálbüntetés hét vagy nyolc potenciális gyilkost rettent el évente szörnyű bűncselekménye elkövetésétől.
Az Egyesült Államok Nemzeti Tudományos Akadémiája 1975-ben egy bizottságot hozott létre, amelynek 1978-ban elkészült jelentése megállapította, hogy Ehrlich vizsgálata “nem tartalmaz használható bizonyítékokat”. A jelentés nem tagadja a halálbüntetés elrettentő hatásának létét, csupán azt mondja, hogy önmagában az emberölési és a kivégzési statisztikák alakulásából a halálbüntetés elrettentő hatásának fennálltára vagy annak hiányára nem lehet következtetni, hanem arról csak egyéb okok és körülmények tüzetes vizsgálata alapján nyerhetünk információkat.

II. Humanitás:

A halálbüntetés embertelen büntetési nem, mert sérti az élethez és emberi méltósághoz való jogot: nemcsak korlátozza, hanem véglegesen és visszavonhatatlanul lehetetlenné teszi.
23/1990 (X.31.) AB határozat: „a Btk.-nak … a halálbüntetésre vonatkozó rendelkezései az élethez és az emberi méltósághoz való jog lényeges tartalma korlátozásának tilalmába ütköznek.”, ezért megállapította alkotmányellenességüket és megsemmisítette ezeket.
Schmidt Péter különvéleménye: az Alkotmány csak “az élettől való önkényes megfosztást tiltja”.
“Az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik ugyan az Alkotmány értelmezése, de az egymással ellentétes alkotmányi rendelkezések feloldása már az alkotmányozási hatalommal rendelkező Országgyűlés joga és kötelessége.”
Sólyom László véleménye: “az Alkotmánybíróság döntése tudatosan szubjektív és történelmileg kötött. (…) A halálbüntetés nem öröktől fogva embertelen és az élethez való jog nem mindig és mindenhol veleszületett emberi jog, hanem csak azáltal válik azzá, hogy az állam ezt elismeri és védelemben részesíti.”
Ha elismerjük az egyénnek az önvédelemhez való jogát, vagyis azt, hogy az életét fenyegető támadást a támadó megölésével is elháríthassa, akkor el kell ismernünk a társadalom kollektív önvédelemhez való jogát is.
Számos nemzetközi példák lehetne felsorolni, amikor egy állam háború útján próbálta megvédeni emberek életét, miközben a háború során emberek ezreit ölték meg. Ez történik több helyen a világon, az emberi jogi szervezetek teljes egyetértésével, sőt támogatásával. Miközben tehát katonákat nyugodt szívvel semmisítenek meg azért, hogy felszabadítsanak egy elnyomott népet/megszállt országot/véget vessenek egy másik háborúnak, addig egy-egy konkrétan nevesített emberrel (méghozzá nem is ártatlannal, hanem gyilkossal) szemben ezt már nem hajlandók megtenni, mert esetükben emberi jogokra hivatkoznak, amiért nem hajlandók ölni. Háború esetén viszont ugyancsak az emberi jogokra hivatkoznak, amiért emberek ezreit pusztítják el.
Botos Gábor javaslata: A terrorszervezetek, a maffiabűnözés, a többszörös visszaeső magányos gyilkosok és egyéb elvetemült bűnözők elleni harcot analógiával háborúnak kellene tekintenünk, és így vissza lehetne szorítani ezeket a bűnözési formákat. Szingapúr például a kemény és határozott fellépés, a kábítószer-kereskedőkkel szemben a halálbüntetés következetes alkalmazása nyomán gyakorlatilag felszámolta a maffiabűnözést.
Az áldozatnak is vannak emberi jogai.
Az embereknek (így a gyilkosoknak vagy potenciális gyilkosoknak) nemcsak jogaik, hanem kötelességeik is vannak, amelyek közül az első és legfontosabb más emberek jogai (és ezek közül is elsősorban az élethez való jog) tiszteletben tartása.
Egyre több országban engedik meg az indokolás nélküli, alanyi jogú abortuszt, lehetővé téve a magzatok meggyilkolását arra hivatkozva, hogy a magzat még nem ember, és egyre több állam törvényhozása játszik el az eutanázia legalizálásának gondolatával is, ugyanakkor ezek az emberek “képmutató módon mégis védelmezik az emberi méltóságukat már régen eljátszott elvetemült bűnözők életét.”

Minden végrehajtási mód kegyetlen, embertelen, fogalmilag nem létezik tehát humánus kivégzés.

A halálbüntetés azonban nemcsak a kivégzés metódusai miatt embertelen, hanem azért is, mert a halálos ítélet kihirdetése és annak végrehajtása között rengeteg idő telik el. Ez persze demokratikus országokban szükséges ahhoz, hogy a Justizmord kockázatát a minimálisra csökkentsék, illetve lehetőséget kell adni az elítélt számára arra, hogy minden szinten az ítélet megváltoztatását kérje, illetve kegyelemért folyamodjon. Azonban a hosszú várakozási idő az elítélteket mind fizikailag, mind mentálisan kikezdi.
Sokan az életfogytig tartó szabadságvesztést preferálják a halálbüntetés helyett. A soha ki nem szabadulás tudata mennyiben humánusabb, mint a halálbüntetés?
Az abolicionizmus elindítója, Cesare Beccaria az örökös kényszermunkával váltotta volna fel a halálbüntetést. Ezen szankció emberséges mivolta végképp megkérdőjelezhető. Sőt, Beccaria egyes bűncselekményekre még a száműzetést, Camus pedig az életfogytig tartó szabadságvesztést tartja megfelelő büntetésnek. A száműzetés mai körülmények közti alkalmazhatatlansága (az állampolgársághoz való jog és egyéb alkotmányos alapjogok léte miatt) nyilvánvaló, ám az életfogytig tartó szabadságvesztés sem nevezhető feltétlenül humánusnak.
Pálinkás József: “az életfogytig tartó büntetés nem más, mint egy időben elhúzódó kivégzés, csak korántsem olyan humánus”.

III. Szükségesség:

A halálbüntetésnek nincs nagyobb elrettentő hatása, mint más súlyos büntetési formáknak, ezért fenntartása szükségtelen. A halálbüntetés sem alkalmas arra, hogy az életellenes bűnözés terjedésének gátat vessen, tehát meg kell szüntetni.
Beccaria: “A bűnözésnek legerősebb fékje nem a büntetések kegyetlensége, hanem azok elmaradhatatlansága… Egy mérsékeltebb, de biztos büntetés mindig nagyobb hatást fog kelteni, mint egy másik, félelmetesebb büntetéstől való rettegés, amelyhez a büntetlenség reménye társul.”
Kétségtelen: a hatékony bűnüldözői munka mindenhol nagyobb gátja a bűnözés terjedésének. Azonban nincs olyan ország, ahol minden elkövetőt elkapnának, és nincs olyan bűnüldözői apparátus, amely erre bárhol, bármikor képes lett volna vagy a jövőben képes lenne. A bűnözők mindig egy (vagy több) lépéssel a bűnüldözők előtt járnak, továbbá a rendőrség kapacitása egyébként is véges (sokkal több az elkövető, mint amennyi kilétének a felderítéséhez szükséges rendőr rendelkezésre áll), ezért a büntetés súlyával való fenyegetésnek mindig is szerepe lesz a potenciális bűnelkövetők visszatartásában.
Beccaria két esetben maga is elismeri e szankció szükségességét: “Az egyik az az eset, amikor az illetőnek még szabadságától megfosztva is olyan kapcsolatai vannak és olyan hatalommal bír, amelyek a nemzet biztonsága szempontjából nem közömbösek…” A másik, ha az elkövető “halála az egyetlen valóságos fékező erő másoknak bűncselekmények elkövetésétől való visszatartására”.

A halálbüntetés eltörlése mellett természetesen valamilyen helyettesítő büntetés nélkülözhetetlen, akármennyire is nincs annak visszatartó ereje, de a tekintetben már megoszlanak a vélemények, hogy mi legyen ez.
Ha csak kevés embert is, de valamennyit bizonyosan képes visszatartani tervezgetett gaztettük elkövetésétől a halálbüntetés, és ha csak egyetlen ilyen ember is van, aki épp emiatt nem követ el gyilkosságot, és ha csak egyetlen ártatlan áldozat is van, aki más gyilkosok halála árán menekül meg a haláltól, már megérte. A kérdés úgy is felvethető, hogy ér-e annyit egyetlen ártatlan áldozat élete, mint több bűnözőé.

Minden emberi élet egyenlő értékű és azonos védelemben kell, hogy részesüljön, tehát több ember élete (még ha ők gyilkosok is) többet ér, mint egyé.
Az emberek (és az életük) nem azonos értékűek. A potenciális áldozatnak több joga van a létezésre, mint annak, aki már bebizonyította, hogy képes önös érdekből elpusztítani más embereket. A legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőit ki kell vonni a társadalomból, nem szabad nekik több esélyt adni, hogy veszélyeztessék a társadalom tisztességes tagjainak életét, ezért a határozott ideig tartó szabadságvesztés, illetve a nem tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés nem megfelelő, hiszen így megvan az esély arra, hogy a börtönből kiszabaduló bűnöző újabb bűncselekményeket kövessen el. (pl. megtorlás)

A börtönben a legsúlyosabb bűncselekményt elkövetőknek van a legjobb magaviseletük. Ennek egyik oka, hogy hosszú időt kénytelenek a büntetés-végrehajtási intézetben eltölteni, ezért létérdekük, hogy a körülményeket a maguk számára ne nehezítsék meg és alkalmazkodjanak a benti szabályokhoz, de számos esetben ténylegesen ráébrednek tettük súlyára és következményeire, és jó magaviseletük annak a bizonyítéka, hogy megbánták tettüket.
Ez a magatartás puszta alakoskodás, amelynek egyetlen valódi célja van: a minél előbbi szabadulás, amely után az elítélt ugyanolyan veszélyt jelent a társadalomra, mint elfogása előtt. A társadalmat meg kell védeni a bűnözőktől.

Az ilyen elítéltet nemcsak az élete elvételével lehet fenyegetni, hanem olyan dolgokkal is, amelyek a börtönbeli kényelmére, lehetőségeire vonatkoznak.
A tényleges életfogytiglan esetében – a halálbüntetés általi fenyegetettség hiányában – a bűnöző a börtönben bármit megtehet, nincsen vesztenivalója; például megöli a rabtársát vagy a börtönőrt. Akit tényleges életfogytiglanra ítéltek, és kiszabadulására nincs remény, az kezelhetetlenné válik: bármit is tesz, az nem súlyosbíthatja a büntetését, hiszen csak egy élete van, amelyet így is, úgy is a börtönben kell végigszenvednie.
A szabadságvesztés csak addig rendelkezik elégséges elrettentő erővel, ameddig a “kinti” és a “benti” élet minősége között számottevő különbség van. Mihelyst azonban ez a differencia csökkenni kezd (és manapság ennek lehetünk tanúi a büntetés-végrehajtási intézetek korszerűsítésével), úgy válik ez a visszatartó erő egyre kisebbé. Sőt, szélsőséges esetben az előjel pozitívvá válhat: egyes hajléktalanok, csavargók számára a pályaudvaroknál, metróaluljáróknál és a mindennapos koldulásnál vonzóbb lehet a fűtött börtöncella, a napi háromszori étkezés, a tisztálkodási, művelődési és sportolási lehetőség, stb. Ezekben az esetekben tehát semmiképpen sem lehet azt mondani, hogy a szabadságvesztéssel való fenyegetés elégséges és a halálbüntetés kilátásba helyezése szükségtelen. Az ilyen személyek számára a szabadság nem érték, nem tudnak mit kezdeni vele, a szabadsággal járó lehetőséget nem tudják ténylegesen tartalommal megtölteni, annak elvesztése tehát számukra nem olyan félelmetes lehetőség, mint ha az életükről lenne szó.

IV. Justizmord:

A halálbüntetés tévedés esetén jóvátehetetlen, visszafordíthatatlan. Habár a tévesen kiszabott szabadságvesztés büntetés esetén sem lehet az időt visszafordítani és az el nem követett bűncselekmény miatt “leült” éveket meg nem történtté tenni, de ekkor legalább a tévedés észrevétele után lehetőség van az élet folytatására, míg a tévesen kiszabott halálbüntetés az életet véglegesen és visszavonhatatlanul megszünteti.
Bírói tévedés volt, van és lesz, a justizmordot pedig csak úgy lehet teljes bizonyossággal eltörölni, ha a halálbüntetést megszüntetjük.
A tévedés nem elkerülhetetlen velejárója a bírói ítélkezésnek, és ha igen, akkor is a jelentéktelenebb ügyekre jellemző; azokban az ügyekben pedig, amelyekben halálbüntetést is ki lehet szabni, a tévesen kiszabott halálos ítélet lehetősége bizonyos eljárási garanciák bevezetésével, illetve kiterjesztésével elkerülhető.

A tévedéseket nem azáltal kell kiküszöbölni, hogy kétséges esetekben életfogytig vagy határozott ideig tartó szabadságvesztést szabunk ki, hanem ilyen esetekben magát a bűnössé nyilvánítást kell mellőzni. Bármilyen büntetést (akár még pénzbüntetést is!) csak akkor szabad kiszabni, ha a bíróság teljesen biztos abban, hogy a terhelt bűnös, ellenkező esetben pedig (vagyis ha a legkisebb kétség is felmerül a vádlott bűnösségét illetően) a terheltet fel kell menteni. Hibalehetőség nélküli módszerek nincsenek.
Alexander Deak: tévedés lehetősége esetén szerinte sem kellene halálbüntetést kiszabni, ám a halálbüntetés alkalmazásának a lehetőségét azért minden esetben (még a legegyértelműbbekben is) nem kellene teljesen kizárni sem. „Ha mindig csak a tévedésekre koncentrálnánk, akkor semmit sem lenne szabad csinálnunk, meg kellene szüntetnünk az egész igazságszolgáltatást, nehogy tévedjünk.”

V. A büntetés célja:

Hatályos Büntető Törvénykönyvünk szerint a büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más személy, bűncselekményt kövessen el.
Vagyis a büntetésnek van egy végső célja: a társadalom védelme. Ezen cél elérése érdekében alkalmazott két közvetlen (vagy rész-) cél

1) annak megelőzése, hogy maga az elkövető újból büntetőjog-ellenes cselekményt kövessen el (speciélis prevenció),

2) hogy bárki más a jövőben büntetőjog-ellenes magatartást tanúsítson (generális prevenció). Ezenkívül a büntetőjogi irodalomban időről időre felbukkan két másik cél is: a megtorlás (represszió), illetve ezzel összefüggésben a bűncselekménnyel megsértett jogrend helyreállítása, az igazságosság elveinek a bűncselekmény elkövetőivel szembeni érvényesítése.

A speciális prevenciós cél elméletileg 3 módon realizálható:

• az elkövető megjavításával, amelynek végső célja a sikeres erkölcsi átnevelés után a bűntettes visszavezetése a társadalomba (reszocializációja), vagyis hogy az elkövető benső, lelki meggyőződéséből megbánja tettét, elítélje korábbi önmagát, törvénytisztelő állampolgárrá és a társadalom hasznos tagjává váljék.
• az elkövető bensőleg ugyan nem bánja meg bűneit, és nem tartja erkölcsileg rossznak azt, hogy büntetőjog-ellenes magatartást tanúsítson, ám a büntetéstől, az állami szankciótól való félelme miatt a jövőben mégsem tesz ilyet. Ezt nevezzük elrettentésnek vagy jogi nevelésnek, amely által a társadalom védelme akkor is megvalósítható, ha a bűnözői hajlam az elkövetőben megmaradt ugyan, de a büntetőjog gátként a büntetéstől való félelmet építi be az erkölcsi meggyőződés helyére. Ez persze kevésbé ideális, mint az előző megoldás, de a társadalomvédelmi céllal még mindig összhangban van.
• a bűnöző ártalmatlanná tétele, amely végső esetben – ha az előző két módszer nem bizonyul hatékonynak – még mindig megfelelő a végső cél elérése érdekében, ám drasztikussága miatt csak kivételesen alkalmazható.

(a szerk.)

Egy ember (még ha ez az ember gyilkos is) életét csak azért kellene elvenni, mert az megnyugtatná az emberek többségének igazságérzetét?
A büntetés célja az igazságos megtorlás, a “szemet szemért, fogat fogért”-elv érvényesítése. A halálbüntetés alkalmazására tehát azért van szükség, mert ez az egyetlen büntetés, amely arányos az elkövetett tettel.

Az abolicionisták egyik (kisebbik) része bízik a megjavítás, az elkövető társadalomba történő visszavezetésének, jogi nevelésének hatékonyságában, még a legsúlyosabb bűncselekményt elkövetők esetében is.
A megjavítás, az elkövető visszavezetése a társadalomba, jogi nevelése a halálbüntetés esetén fogalmilag valóban kizárt, de a gyilkosokat egyáltalán nem is szabad visszavezetni a társadalomba; egy másik személy életét kioltó ember esetén a javító hatás erősen kétséges, ezért éppen a társadalom védelme érdekében nem szabad kockáztatnunk azzal, hogy gyilkosokat próbáljunk meg “jó útra téríteni”. Csak az elkövető ártalmatlanná tétele elfogadható.

A tettes általi újabb bűncselekmény elkövetésének megelőzéséhez, mint a büntetés céljának megvalósításához elegendő az életfogytig tartó szabadságvesztés is.
Az idő előtti szabadulás (nem tényleges életfogytiglan, köztársasági elnöki kegyelem), másrészt a szökés soha ki nem zárható lehetőségének veszélyével kell számolni.
Hajnal László Gábor: a gyakorlati példák többsége azt bizonyítja, hogy “az elkövető javíthatósága úgy a 15. év környékétől puszta ábránd, noha előfordulnak kivételek”. Kérdés, hogy amiatt a néhány kivétel miatt szabad-e a gyilkosok reszocializációjával a társadalmat ilyen veszélynek kitennünk. Természetesen nem, hiszen a speciális prevenció csak akkor valósulhat meg teljes bizonyossággal, ha az elkövetőt végérvényesen és visszavonhatatlanul kiiktatjuk, minden más esetben megmarad a bűnismétlés veszélye.

Generális prevenció esetén az elkövető megbüntetése puszta eszközzé válik: arra csak azért van szükség, hogy a többi ember okuljon belőle. Ráadásul a halálbüntetés nem alkalmas az elrettentésre.
A büntetési célok középpontja nem a generális prevenció, hanem a bűnelkövető végleges fizikai kiiktatásával járó speciális prevenció, illetve az igazságos megtorlás. Ha a halálbüntetésnek a társadalom tagjai vonatkozásában tényleg nem lenne elrettentő-visszatartó hatása, akkor ilyen hatása nyilvánvalóan egyetlen más szankciófajtának sem lenne, akkor pedig a generális prevenciót a maga egészében törölhetnénk a büntetési célok közül.

VI. Gazdaságosság:

A szabadságvesztés azért gazdaságosabb, mert az elítélt munkaereje így még kihasználható, másrészt tényadatokkal bizonyítják, hogy egy olyan eljárás, amelyben akár halálbüntetést is ki lehet szabni, messze költségesebb, mint egy olyan, ahol ezen szankció alkalmazására nem kerülhet sor. Például az ilyen személyekkel elvégeztethetők az olyan munkák is, amelyek annyira nehezek vagy veszélyesek, hogy egy szabad ember nem, vagy csak összehasonlíthatatlanul drágábban végezné el.
A gyilkosok halálra ítélése és kivégzése olcsóbb, mint élethossziglani tartásuk. Ha egy gyilkost kivégeznek, akkor ezután több költség már nem merül fel az állam számára, míg ha életfogytiglani szabadságvesztésre ítélik, akkor évtizedeken át etetni, őrizni kell őt, fűteni, világítani kell rá, stb., tehát az elítélt életben tartása jelentős többletterhet ró a társadalomra.

A halálbüntetés léte egy adott jogrendszerben sokkal több kiadást indukál, mint ha az adott jogrendszer egyáltalán nem ismerné a halálbüntetést, mint szankciót.
Növeli például a halálbüntetéses eljárások költségét az aprólékosabb, hosszadalmasabb bizonyítás; a halálbüntetés elsőfokon történő kiszabása esetében a biztosra vehető fellebbezés; a megismételt elsőfokú büntetőeljárásoknak a szokásosnál jóval nagyobb gyakorisága; a sokkal sűrűben igénybe vett felülvizsgálati eljárás és kegyelmi eljárás; a kirendelt védő(k) költsége; a kötelező ellenőrző vizsgálatok (több tanú, több szakértő); stb. Ezenkívül a kivégzésig történő fogva tartás, őrzés is sokkal költségesebb, hiszen különleges biztonsági intézkedésekre van szükség mind a siralomházban, mind a kivégzés idején.
Egy bűncselekménnyel a társadalom összvagyonában okozott értékcsökkenés, azaz a bűncselekménnyel összefüggésben keletkezett költség nem merül ki a bűncselekményért kiszabott büntetés végrehajtásával kapcsolatos kiadásokban, hanem költségként kell figyelembe venni mindazt a vagyoni és nemvagyoni kárt, hátrányt, negatívumot, illetve mindazt az elmaradt vagyoni és nemvagyoni előnyt, hasznot, pozitívumot is, amelyet a tettes a bűncselekmény elkövetésével okozott. Ha tehát a bűncselekmények megvalósulása a társadalomra (és persze elsősorban az áldozatra) nézve vagyoni és nemvagyoni hátrányokkal jár, akkor az össztársadalmi költségvonzatot nemcsak azáltal csökkenthetjük, hogy a kivégzés vagy életfogytiglani szabadságvesztés dilemmájában az olcsóbb végrehajtási módozat mellett döntünk (legyen az a kettő közül bármelyik is), hanem azáltal is (és legfőképpen azáltal) redukálhatjuk az össztársadalmi szintű hátrányokat, hogy a lehető legtöbb bűncselekmény elkövetését megelőzzük. Egyszerűbben fogalmazva: minél kevesebb bűncselekményt követnek el, annál kevesebb lesz az a hátrány, amely a társadalmat a bűnözéssel összefüggésben éri.
A büntetés nem más, mint a bűn ára. Minél nagyobb a bűn, annál nagyobb kell, hogy legyen a büntetés, és minél nagyobb egy adott bűncselekményre a büntetés, annál több embert riaszt el ez az “ár” attól, hogy az adott bűncselekményt elkövessék. Nyilvánvaló, hogy ez az ár a halálbüntetés esetén a legmagasabb, így a bűncselekménnyel elérhető nettó haszon emberölés esetén a halálbüntetés alkalmazásával lesz a legkisebb. Ennek következtében a halálbüntetés az a szankció, amely a legtöbb racionálisan gondolkodó embert képes visszatartani az emberölés elkövetésétől, ezért a társadalom egésze számára a költségek a halálbüntetés alkalmazása esetén lesznek a legalacsonyabbak. Persze a gyilkosok egy része nem racionálisan gondolkodik és cselekszik, továbbá mindig lesznek olyanok is, akiket semmilyen magas “ár” nem fog elrettenteni bűncselekményük elkövetésétől, azonban reálisan szemlélve a világot nemcsak az emberölések megszüntetését lehet eredménynek tekinteni, hanem eredmény már azok számának csökkentése is.

VII. Egyéb szempontok:

Az állam büntetőhatalma nem terjed ki az élet elvételére. Vannak olyan alapvető emberi jogok, amelyektől senki, még egy gyilkos sem fosztható meg, és ezek közé tartozik az élethez való jog is. Az állam azért nem olthatja ki halálbüntetéssel egy bűnöző életét, mert az ugyanolyan emberölés lenne, és ezáltal erkölcsileg arra a szintre süllyedne, ahol a gyilkos van.
Van den Haag: a bűncselekmény és a büntetés közötti különbség nem fizikai, hanem jogi. Erkölcsileg más megítélés alá esik a jogtalan bűncselekmény és az arra adott, törvényes eljárás keretében kiszabott jogszerű büntetés, még akkor is, ha a kettő megvalósulási formája azonos.
Nincs egyenlően elidegeníthetetlen joga mindenkinek: az áldozatnak több joga van az élethez, mint a gyilkosnak. Erre talán a legjobb példa a jogos védelem esete: az életet fenyegető jogtalan támadást ugyanis végső esetben a támadó megölése árán is el lehet hárítani, anélkül hogy ezen magatartása miatt a támadót megölő embert büntetőjogi hátrány érné. A törvényalkotó tehát itt sem kényszeríti az ártatlant élete feláldozására: a jogtalan támadó és a védekező élete közül ez utóbbit részesíti előnyben. A halálbüntetés alkalmazása esetén lényegében ugyanerről van szó, azzal a különbséggel, hogy itt nem egy konkrét ember életét kell védelmeznie a törvénynek, hanem a generális prevenció által minden potenciális áldozat életét. Ha nem ismernénk el a halálbüntetés intézményét, akkor ezáltal a gyilkos élethez való jogát magasabbra értékelnénk, mint az áldozatét, hiszen az áldozat meghal, pedig ártatlan, a gyilkos viszont életben marad.
A gyilkost tulajdonképpen nem az állam, hanem saját maga ítéli halálra, a bíróság a bűnösség megállapítása esetén ezt a halálos ítéletet csak kimondja (vagy nem mondja ki, és egyéb büntetésre ítéli az elkövetőt). Ha van (vagy lenne) egy olyan törvény, amely szerint meghatározott cselekmények elkövetőivel szemben akár halálbüntetés kiszabására is sor kerülhetne, akkor aki ilyen cselekményt (például szándékos emberölést) követne el, az tulajdonképpen maga egyezne bele a halálra ítélésébe, hiszen szabad akaratából döntött, hogy elköveti-e a gyilkosságot és ezzel vállalja a halálbüntetést, vagy nem követi el azt. A bűnözőt senki sem kényszeríti, hogy halálbüntetéssel fenyegetett bűncselekményt kövessen el, tehát önnön szabad akaratelhatározásából vállalja saját halálra ítélését, vagy legalábbis annak a lehetőségét. Ha valaki nem gyilkol, akkor nem kell félnie a halálbüntetéstől; ha valaki tiszteletben tartja mások életét, akkor az állam is tiszteletben fogja tartani az övét. Ha valaki nem követ el súlyos bűncselekményt, nincs mitől tartania. Aki mások jogait nem sérti, nem kell félnie attól, hogy az ő jogai sérülni fognak. A döntés mindig a gyilkos kezében van, csak rajta múlik, hogy kiteszi-e magát a halálbüntetés kockázatának vagy sem.

A halálbüntetéssel vissza lehet élni. A diktátorok a halálbüntetést felhasználhatják politikai tisztogatásokra, ellenfeleik likvidálására, és a koncepciós perek keretében kiszabott halálbüntetetések végrehajtásával szabadulhatnak meg politikai ellenfeleiktől.
Egyrészt politikai jellegű (gyakorlatilag állam elleni) bűncselekményekre a halálbüntetést nem lenne szabad alkalmazni (kivéve persze a szándékos emberölést is magában foglaló bűncselekményeket, amelyek motivációjuktól és célzatuktól függetlenül az államok többségében köztörvényes bűncselekményeknek minősülnek), másrészt a diktatúrákban, ahol ténylegesen léteznek koncepciós perek, ott halálbüntetés nélkül sincs a politikai ellenfél biztonságban. A politikai ellenfelek koncepciós perek következtében végrehajtott kivégzésének semmi köze a halálbüntetéshez, egyszerűen a diktatúra lényegi ismérve az, hogy a rendszer ellenségeit likvidálják, akár van törvényes halálbüntetés, akár nincs. Egy diktátort nem fog visszatartani a legális halálbüntetés hiánya, legfőképpen azért, mert a diktatúra fő jellemzője, hogy ott nincs semmiféle törvényesség. Meg kell különböztetni tehát a jogszerű halálbüntetést a totalitárius rendszerek politikai gyilkosságaitól, akkor is, ha azok formailag törvényesnek feltüntetni szándékozott halálbüntetés alakjában jelennek meg.

Diszkriminatív. Altalánosságban elmondható, hogy a valamilyen szempontból hátrányos helyzetűekkel (színesbőrűekkel, szegényekkel, vallási szekták tagjaival, egyedül levőkkel, hajléktalanokkal, bevándorlókkal) szemben gyakrabban szabják ki a halálos ítéletet és azt gyakrabban is hajtják végre, mint a felsőbb társadalmi rétegekből származó, befolyásosabb személyekkel szemben: nincsenek olyan kapcsolataik, nem tudnak ugyanolyan kvalitású ügyvédet felfogadni, a bírák, ügyészek és sokszor az esküdtek is ugyanazt a negatív társadalmi beállítódást közvetítik és jelenítik meg az eljárás során, amelyet a társadalom többsége ezen kisebbségi csoportokkal szemben egyébként is képvisel. Az sem mindegy, hogy valaki ugyanazt a tettet melyik (a halálbüntetést szabályozó vagy azt nem szabályozó) államban követi el, de az is számít, hogy ezen állam Délen vagy Északon van-e, vagy hogy az adott államban republikánus vagy demokrata párti kormányzó van-e, mindez pedig diszkriminatív, tehát igazságtalan.
Camus: különösen diszkriminatív a halálbüntetés ott, ahol esküdtszék is van, mert azt irracionális tényezők is befolyásolják.
A halálbüntetés diszkriminatív jellegének feloldását nem e büntetési nemnek magának, hanem a diszkriminációnak a megszüntetésével kell elérnünk. Nyilvánvaló persze, hogy amíg az emberi tényezőt nem iktatjuk ki az ítélkezési folyamatból (márpedig ez valószínűleg soha nem fog megtörténni), addig a szubjektivizmus valamilyen fokban mindig érvényesülni fog. Azonban például van den Haag szerint az egyenlőtlen igazság is igazság, és a bűnös attól még nem lesz ártatlan vagy nem fogja kevésbé megérdemelni a halált (vagy bármilyen egyéb büntetést), hogy mások megmenekülnek tőle. Szerinte a diszkrimináció megszüntetésének éppen az a módja, hogy azokra is kiszabjuk a halálbüntetést, akik eddig pénzük, befolyásuk, társadalmi pozíciójuk révén megmenekültek tőle. Az mindenesetre biztos, hogy a diszkriminációt meg kell szüntetni, hogy ne azon múljon egy élet, hogy valaki hol követi el szörnyű tettét, vagy hogy kik előtt kell felelnie cselekedetéért.

Az erőszakos cselekedetek látványának, legyenek azok emberölések, öngyilkosságok vagy kivégzések, hasonló erőszakos cselekedetekre ösztönző hatásuk van. További veszély, hogy az állami kivégzés “legitimálhatja” egyes politikai csoportok, terrorszervezetek, magukat “felkelőknek”, “ellenállóknak” tartó személyek emberöléseit, így ugyanis azt mondhatják, hogy ők “ugyanolyan” kivégzést alkalmaznak ellenfeleikkel szemben, mint amilyet az állam alkalmaz velük szemben.

Nincs lehetőség individualizálásra. Míg a szabadságvesztés vagy a pénzbüntetés kiszabása esetén a legmesszebbmenőkig figyelembe lehet venni a tett súlyát, körülményeit, az elkövető személyiségét, indítékát, célzatát, bűnössége fokát, a tettnek és elkövetőjének a társadalomra veszélyességét, addig a halálbüntetés esetében mindez lehetetlen. Halálbüntetésből nem lehet súlyosabbat vagy enyhébbet kiszabni, e szankció alkalmazásakor a bíró nem tud differenciálni, ugyanazt a büntetést kell, hogy kapja a “szimpla” gyilkos és a sokszoros brutális gyerekgyilkos vagy a kéjenc sorozatgyilkos. Az egyéniesítés egyedül a kínhalál újbóli bevezetésével válna lehetővé, amely barbár, embertelen középkori módszernek viszont nyilvánvalóan nincs helye a XXI. század büntető igazságszolgáltatásában.

A legsúlyosabb szankció léte egy társadalomban azt a látszatot kelti, hogy az életellenes bűnözés kérdése megfelelően kezelve van, ezáltal pedig a halálbüntetés éppen arról tereli el a figyelmet, hogy gondot fordítsunk a megelőzésre, a gyilkosságokhoz vezető feltételek (alkoholizmus, szegénység, tudatlanság stb.) felszámolására. A halálbüntetés tehát rossz felé irányítja a figyelmet, így nemhogy nem hasznos, hanem egyenesen káros.

Ha egyszer a halálbüntetést visszahozzuk akár csak a legveszélyesebb bűncselekményekre is, azt apránként ki lehet terjeszteni további, egyre kevésbé jelentős bűntettekre.

>> <<

Lezárásként szeretném jelezni, hogy ez a munka nem kívánt propagandát kifejteni sem a halálbüntetés, sem az abolíció mellett. Pusztán annyi volt a célja, hogy megismertesse az olvasót azokkal a lehetséges érvekkel, amelyekkel a két oldal védeni szokta a saját álláspontját, illetve azokkal a cáfolatokkal, amelyekkel a halálbüntetés hívei és ellenfelei a másik oldal állításainak hibás (vagy legalábbis általuk annak tartott) mivoltára kívánnak rávilágítani. – írja Tóth J. Zoltán, a Halálbüntetés: pro és kontra című művében, amely jelen cikkem meghatározó alapjául szolgált.

Felhasznált források:

http://www.jogiforum.hu/hirek/36688?utm_sources=jfhl&utm_medium=email@utm_campaign=201641
Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés intézményének egyetemes és magyarországi jogtörténete (Századvég Kiadó, 2010)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Hal%C3%A1lb%C3%BCntet%C3%A9s
http://www.amnesty.hu/news/2089/halalbuntetes-2015-ben-aggaszto-mertekben-no-a-halalbuntetesek-szama-25-ev-alatt-most-vegeztek-ki-a-legtobb-embert
Tóth J. Zoltán, a Halálbüntetés: pro és kontra